Ez a komp Tarifa városából indul, amely Spanyolország legdélibb pontja, és 100 km-re található Algecirastól. De nem kell önállóan eljutnia Tarifába – a jegy ára tartalmazza a transzfert a fő kikötőjébe, ahol biztonságosan felszáll az áhított kompra.
Ami a költségeket illeti, a jegy ára nem túl „harapós” – mindössze 42 euró. Legalábbis Európának nem túl drága.
Beszállás előtt át kell mennie a határellenőrzésen, és be kell szereznie egy indulási bélyeget. Az én esetemben minden gyorsan és felesleges kérdések nélkül ment, mint sok másnál – Európából való kilépés nem belépő, ahol még pisloghatnak is. Sok másokat pedig nem vettek őrizetbe, bélyegeztek le és nem engedtek szabadon.
Aztán elkezdtünk merülni a kompba.
Ami nem tetszett a bejáratnál, az a kis szekrény, három polccal a bőröndök számára. Természetesen nem fért bele minden, és mivel nem nagyon siettem, a táskáimat közvetlenül mellé kellett tennem, a falnak dőlve.
És akkor felmentünk a fedélzetre.
Volt egy tágas terem, több bár kétoldalt kávéval, étellel és itallal, és egy rakás ember, akik közül néhányan már sorakoztak egy másik, marokkói határellenőrzésnél. Ott még gyorsabban bélyegeztek, mint a spanyol kontrollnál – a marokkóiak marokkóiak. Okos srácok.
Miután megkaptuk a marokkói belépő bélyegzőnket, bár még nem léptünk be, mindenki elindult a szabad helyekre – volt belőlük bőven a tágas teremben. Az ablaknál ültem és néztem.
Elindultunk. Tiszta volt a nap és meleg, Spanyolország kezdett lassan feloldódni egy titokzatos ködben, partja egyre kevésbé látszott, kicsit szomorú volt a lelkem – vége lett Európa, amelyben majdnem másfél évet töltöttem, és valahol ott maradt, a Gibraltári-szoros túloldalán.
Nos, semmi, ennyi másfél éven át gyermeki borzongással vártam Marokkót, és az egész időszak alatt ismételten visszatértem gondolatban az egyik kedvenc keleti országomba, ahová először úgy döntöttem, hogy felkeresem a teljes ajánlásra. véletlen.
Így aztán hamar alábbhagyott az Európa utáni vágyam. És bevallom, nem is nagyon hiányzott – nem is szerettem különösebben. A következő cikkek egyikében bővebben is beszámolok az odautazásomról – ne hagyd ki!
Ami Gibraltárt illeti, valamikor kimentünk a nyílt tengerre, és a partok egyáltalán nem látszottak. Nagyon meglepődtem, mert azt hittem, csak 14 kilométer (ezt a számot mondták mindig a marokkóiak). De 2,5-szer hosszabbnak éreztem.
Ráadásul legalább egy órára elhajóztunk Tangerbe, Marokkó legészakibb kikötőjébe. Nos, talán 50 perc, de nem kevesebb. Összességében minden nagyon kényelmes volt, nem voltak további szolgáltatások a fedélzeten.
Előbb-utóbb erős hullámok érik Gibraltárt (mert ott találkozik a Földközi-tenger az Atlanti-óceánnal). Egészen váratlanul jöttek, és ugyanilyen váratlanul elkezdtem szédülni. Soha nem vettem észre ilyesmit korábban.
Mindenesetre körülbelül egy óra múlva megjelentek Tanger ókori Medina fehér mecsetjei és épületei. Azonnal éreztem, hogy melegség terjeng a mellkasomban – végre a várva várt Marokkó.
Emlékszem arra az érzésre, amikor leszálltam a kompról a tangeri mólóra – mintha a lelkem a helyére került volna. Európában valami misztikus oknál fogva mindig úgy éreztem, nincs helyem.
Furcsa érzés. Nem hiába hívják a Nyugatot „léletlennek” 🙂
Ez annak a története, amikor átkeltem Gibraltáron a komppal Spanyolországból Marokkóba.